2013.02.25. Utolsó napomat töltöm Jaisalmerben. Még mindig nincs buszjegyem Delhibe, de bízom Issackban, hogy elrendezi nekem. Reggeli után az erőd felé indulok, mert ennyi a látnivaló, ott viszont rengeteg szépséget áruló boltocska van. Sétálgatok az erőd kis üzletei között, leülök beszélgetni egy festővel, aki apró boltja ajtajában fest tipikus indiai festményeket. Megcsodálom az alkotásait, de nem akarok vásárolni. Kifelé jövet egy téren valaki rám kiált, hogy akarok-e bhang lassit inni? A lassi (kefír féle ital) finom, de szerencsére olvastam a bhangról valamelyik útikönyvben. Annyit tudok, hogy tilos! Most már azt is, hogy valamilyen cannabis származék és akár napokig is aludhattam volna tőle. Egyre lassabban gyalogolok, hiszen már szinte elviselhetetlenül fáj a kibicsaklott bokám, mikor megáll mellettem egy fiú motorral. Karannak hívják, utazási irodája van és minden nap az előtt mentem el, így „ismer”. Szívesen elvisz a motorján és megmutatja a várost. Egy fájós lábnak ennél jobb ajánlatot senki nem tehetne. Felülök mögé és furikázunk a városban, majd a sivatag felé indulunk. Hááttt, itt ismét aggódó gondolatok kezdenek kavarogni a fejemben, de megállapítom, hogy ez a „gyerek” vékonyabb nálam, ha minden kötél szakad, csak el tudok bánni vele. Szerencsére csak egy teázóba visz, ami a kedvenc helye. A szokásos néhány deszkából tákolt építmény. Talán csak megmutat az épp ott lógó indiaiaknak. Mint kiderül, szinte mindenki tud minden lépésemről a belvárosban, hiszen az üzletemberek árgus szemmel figyelik a potenciális ügyfelet. Szeretnék eljutni a Gadsisar Sagar Lakehez, de gyalogosan nem találtam. Motorral hamar odaérünk, így ez a vágyam is teljesül. Újabb kört teszünk még az erődben, hogy mindenki lásson, megállunk gulab jamunt venni (olajban kisütött tejes gombócok, cukorszirupban - nyammii) majd egy szálloda tetején újabb teázás következik. Nem tudom a szálloda nevét, de a kilátás pazar a városra és a körülötte elterülő sivatagra. Meghallgatom a szokásos szerelmi történetet. Karan választottját is máshoz adták férjhez, így azóta nem láthatta, hiszen a lánynak okozna ezzel kellemetlenséget. Letelt az időm, indulnom kell összepakolni, este utazom. Visszavisz a szállodába és megígéri, hogy időben visszajön és elvisz motorral a természetesen jelöletlen buszállomásra. Összepakolom a dolgaim és átköltöztetem Issack havelijének recepciójára, ahol néhány indiai üldögél. Az egyik Issack apja, aki többek közt a bevételt jött begyűjteni. Meg persze pletykálni, időt tölteni. Ez tűnik az indiai férfiak kedvenc szokásának. Issack is a muszlim férfiak életét éli. Felesége a sivatagban él és neveli a gyerekeit, míg ő a városban igazgatja a szállodát. Issack azóta újabb feleséget is talált, mert neki lehet több is. Sőt egy súlyos betegségen is átesett. Oka- nem oka, az én fejemben megfordult okként az, hogy 1974-ben föld alatti atom robbantást végeztek a Thar-sivatag egyik katonai bázisa alatt. A sós víztől pedig még a gyerekek fogát is szürkés fogkő foltok színezik el.

Elbúcsúzom újdonsült barátaimtól, hiszen már tűkön ülök egyébként, mert 800 km buszozás vár rám, hogy időben elérjem Delhit és a hazafelé tartó repülőmet. Karan ígéretéhez híven időben érkezik és még a buszon is segít a csomagjaimat elrendezni. Kár volt a hátsó csomagtérbe tenni a hátizsákjaimat, mert finom vörös por fedi minden négyzetmilliméterét, mire utunk véget ér.

2013.02.26.  Az Aravalli hegységen haladunk keresztül, miközben besötétedik. Az éjszakai égbolt látványa a fekhelyemről ismét ámulatba ejt, de nagyon hideg az éjszaka és nem zár rendesen az ablak. Többször arra ébredek, hogy vacogok. Reggelre Jaipurba érünk, ahol megállunk pár percre. Megkérdem, hogy vehetek-e némi ételt? Mondja valaki, hogy persze, van annyi idő. Nem is megyek messzire, még látom a buszt elindulni és bekanyarodni egy utcába, mikor a kezembe nyomják a valamilyen pakorát (bundában sült zöldség). Rohanok a busz után. Már rakodják ki a csomagomat a csomagtérből. Szerencsére egy fiatalembernek feltűnt, hogy nem érkeztem vissza és megállította a buszt. Lihegve mondok köszönetet. A csomagokat visszadobálják, mehetünk tovább. Még nem érünk ki a városból, mikor ismét megáll a busz. Bedöglött…. Hűűha, most mi lesz? Bár másnap hajnalban indul a repülőm, este azért szeretnék kiérni a reptérre. Ne aggódjak, mondja a fiatalember, ő is repül, biztos odaérünk. A sofőr lecsavarozza a busz belső terében lévő motorháztetőt, kalapál, csavaroz, szerel. Kb. egy órás munka után a busz ismét hadra fogható, indulunk tovább. Nagy megkönnyebbülés, csak nehogy ismét előforduljon. Még hosszú út áll előttünk, fogynak a közelebbre utazó utasok. Már elgémberedtem nagyon a fekhelyen, így lekászálódom. A fiatalember maga mellé invitál. Kedves, kellemes útitárs. Németországba utazik. Látogatóban volt a családjánál. Két éves kisfiát Indiában a felesége neveli, míg ő taxizással keresi a kenyeret külföldön. A felesége nem akart külföldre menni vele, ő inkább a családdal él otthon. Valószínűleg ismét eltelik két év mire láthatják egymást. Ez is egyik formája a szerintem nehéz életeknek. Közeledünk Delhihez, a fiatalember segít eljutni a reptérre. A semmi közepén állunk meg az autópályán, ahol rövidesen ott terem egy furgonféleség. Megalkuszik a viteldíjban, így könnyen és szerencsésen jutok a reptérre. Nem is tudom ezt hogy menedzseltem volna… Hála a vezetésnek, ismét küldött egy segítőt. A reptéren elbúcsúzunk a fiatalemberrel és nem fogadja el tőlem a viteldíj felét. Még rengeteg időm van, így a csomagmegőrzőben hagyom a zsákjaimat és ismét beutazom a városba. Már tudom a járást. A Laxminarayan Templomot akarom még meglátogatni, ami igazából egy komplexus. Sikerül is könnyen oda jutnom. Airport metro, public metro, riksha, megy ez mint a karikacsapás. A templomba semmit nem vihetünk be magunkkal, szekrénykékbe zárjuk az értékeinket. A templom Laxmi istennőnek és férjének Vishnunak van szentelve, de a komplexumon belül több szentély van a különböző istenségeknek. Az udvaron belebotlom egy magyar csoportba, így anyanyelvi vezetést is kapok, bár úgy teszek, mintha semmit nem értenék. Sötétben keveredem vissza a reptérre az egyik utolsó metróval, hiszen úgysem mehetek be a váróterembe. Kiváltom a csomagjaimat és találok egy ablakpárkányt, ahol kicsit elnyújtózok. 

2013.02.27. 

Hajnal 3 felé már beengednek a golyóálló vért mögött álló katonák az induló váróterembe. Összefóliáztatom az eddig külön cipelt szárit az egyik hátizsákkal. Feladom a csomagjaimat és még mindig van idő, elnyúlok egy padon. Beállítom a telefonom, hogy időben ébredjek. Felriadok, szaladok a mosdóba. Az óriási reptéren hatalmas területek vannak, amiket át kell szelni. Az utolsó pillanatban érkezem a beszálláshoz, egy hölgy vár és integet a hosszú folyosó végéről. Futásnak eredek és az utolsó pillanatokban elfoglalom a helyem a gépen. 10 órakor érkezünk Moszkvába, ahol további 11 óra unalom vár rám a tranzitban. Náthás kezdek lenni, megfáztam a buszon. Szép kis keretet készít a betegség az utazásom köré. A gép ismét késik, valamiért nem tudok telefonálni. Végül jártomban-keltemben magyar hangra leszek figyelmes. Megkérem, a tulajdonosát, hogy engedjen meg egy telefont haza. Pénzt ugyan nem kér a hívásért, de olyan magamfajta magyar ember. Nem is hátizsákos utazónak néz ki. Semmi beszélgetés, honnan jösz-hová mész, bármi. Jól van na, Európában vagyok….