2013.02.12
Agrából a 200 km út során érezhetően melegszik az idő, hiszen Dél felé tartunk. Az utat eladó márvány faragványok és a főzéshez előkészített, száradó, szalmával kevert tehéntrágya korongok szegélyezik. Naná, hogy nem tudom mikor kell megérkeznem Jaipurba (ugyanúgy nem vagyok tisztában a távolságokkal és időkkel, mint az utazáshoz nem szokott indiai), így téves riasztást adok Jainak. Telefonkártyáim lemerülőben, de megbeszéljük, hogy még mesze vagyok és kiszámítja a várható érkezésem időpontját. Még szerencse, mert a buszról egyszercsak le kell szállni: valahol Jaipurban. Nekem óriásnak tűnő, fekete batáron érkezik Jai a jaipuri üzletember, akinek a családjával tölthetek néhány napot. Pattogósan kikérdez az utamról, anyagi helyzetemről, családi állapotomról. A bemutató termébe visz, ahol nagyobb háztartási gépeket lehet vásárolni, de a felesége féltékeny ezért kioktat mit kell mondanom. A story az, hogy kitett a mandírnál (templom) és felvett X idő múlva. Ki is kérdezi, mit fogok akkor mondani a feleségnek? Szórakoztat a dolog, de később már nem annyira, mert nem visz el a beígért helyekre. Mindenképpen valami üzletet akar nyélbe ütni velem Magyarországon. Így nem jutok el rajastani faluba és a vágyálmomhoz, a 2 óra utazásnyira lévő Abhaneriben megépített Chand Baorihoz. A VIII-IX. században épült víztározó az egyik legnagyobb Indiában, és természetesen látható a Zuhanás c. filmben. Még szerencse, hogy a Delhiben lévőt megtaláltam. Hasonlót találtam 2017-ben, számomra picikében Hampiban.
Este körbevisz a városon, bemutat egy barátjának, akivel talán jobb társaságban van, mint a családjával. Tanakodnak mitévők legyenek velem, de legegyszerűbb, ha eszünk egy „eggfoodot” a legjobb árusnál.
Reggel korán kelünk, mert a Frédi-Béni jellegű barát páros edzeni megy a közparkba. 4 km gyors gyaloglás az edzés tárgya, körben a parkban. Vicces. Gyalogolnak előttem, míg én le-lemaradok fotózni, majd utánuk futok. Menet közben kikérdezek egy jógázót, aki toroktisztítást végez. A megerőltető menet után reggeli következik: mártogatós cuccok kenyérrel és csáj. Ennyi kalóriát nem gyalogoltunk le!, biztosan ezért olyan szép kerekdedek a barátok. Ezután a családdal is reggelizünk! Átadom az ajándékaimat. Többek közt a lombik ikreknek szánt magyar babákat. Ettől a kissé tüzes feleség is megenyhül és rövidesen az autója tükrén himbálóznak a babák. A nagyobb fiúnak magyar kártyát vittem, amivel később pirosazunk - kezdetnek.
A szokás szerint lassan induló reggel folytatásaként Jai riksát rendel nekem. A Hawa Mahal – Szelek Palotája a célom, Jaipur egyik látványossága. Jaipur a rózsaszín város. A belváros épületeit a XIX. sz.-ban a walesi herceg látogatásának tiszteletére festették rózsaszínűre. A város újnak mondható. A XVII. században, utcáit terv szerint építtette II. Jai Singh Amer uralkodója - rajaja. Utunk során muszlim tüntetésbe botlunk. A riksás nem hajlandó tovább vinni, bár én nem látok egyebet, mint az úton áthaladó hangyasornak kinéző embereket. Kiszállok, átvágok a soron és a túloldalon újabb riksát fogok, amivel végül eljutok az Albert Hallba, Rajasthan Nemzeti Múzeumába. A rendkívül gazdag gyűjtemény ezüstből, elefántcsontból, porcelánból készült tárgyakból, kárpitokból, szőnyegekből, néhány egyiptomi szoborból áll. Ezután a Hawa Mahalhoz gyalogolok. Az épület csipkés ablakaiból nézelődhettek ki az utcára az uralkodó háremének, családjának tagjai, miközben maguk láthatatlanok maradtak. A falon belül nem jutok, de gondolom belülről annyira nem is érdekes. Kissé távolabb egy bazárban elkap egy fiatal árus, aki rám tukmál néhány sálat és felajánlja, hogy elvisz motorral Amberbe. Nah, ezekkel az ajánlatokkal már tele a puttony, így tovább állok és megtalálom a magánbusz állomást. A kicsi, zsúfolt buszon (20 RS Amerig) sok jain fiatal utazik. Ezt abból tudom, hogy az arcukon kendőt viselnek, nehogy belélegezzenek valami „élőlényt”. India lakosságának kb. 0,5 %-a követi az indus-völgyi civilizációból már ismert vallást, filozófiát. Templomaikba nem szabad bőr ruházatban bemenni (pl. öv). Az aszketikus hívők minden élőlényre vigyáznak az ahimsza (nem ártás) jegyében. Nyugatiként rettentő macerásnak néz ki ez a filozófia a rengeteg aszketikus megkötéssel. OK, hogy ne ártsunk, de hogy hagymát, burgonyát se együnk, mert a gyökerekből élet keletkezik, növény nő…vagy valahogy így. „Űűű dóguk” – gondolom én, míg megérkezem Amber palotaegyütteséhez. Elefántháton szerettem volna felcammogni, mert ez a turista módi, de természetesen elkéstem. Így gyalog baktatok fel az ahimsza jegyében (mintha állatvédő lennék) a palotába.
A kapuban Imránba botlok, aki nem járt soha iskolába és 10 éves kora óta árul festett cipőkanalakat a bejárat környékén. Mivel én maradtam az egyetlen szabad turista, neki pedig nincs dolga – mellém szegődik. 21 éves és még csak a 20 km-re lévő Jaipurban volt életében, de a turistáktól tanul angolul és tájékozódik a világról. A palotába belépőt kell fizetni, így ő kint marad, de azt mondja mindenképpen megvár. Óriási udvarra érkezem, majd felmegyek a lépcsőkön és a szokásos kihallgatási csarnok után a fenséges bejárati kaput, a Ganesh Polt csodálom meg, majd sorra járom a termeket és szökőkutakkal díszített kerteket. Az építmény legcsodálatosabb része a Tükörcsarnok. Valahol az emeleten egy szent Tulsi (bazsalikomféle) bokorral is találkozom. Később egy óriási termen haladok keresztül a falakat és a plafont bámulva, kavargó gondolatokkal. A kijáratnál lévő küszöbön valahogy rosszul lépek át és egy gödörben alám bicsaklik a bokám (szerencsémre befelé). Phűűű… néhány cm-re kb. 20 lépcsőfok vezet lefelé, még szerencse, hogy nem gurultam le. Felkászálódok és lebicegek a lépcsőn. Szerencsére vége a termek sokaságának. Az udvaron találok egy mentőt. Az egyetlen erődítmény, ahol mentővel találkozom. A doktor azt mondja azért, mert itt mindig van valamilyen hasonló baleset. Kenőcsöt ken a bokámra és bekötözi. Adok 100 RS-t, aminek nagyon örül, mivelhogy alaposan túlfizettem 
. Nah, itthon még gézt sem kaptam volna érte. Bicegek kifelé a palotából, ahol Imrán aggódva toporog, mert látta, mikor a mentő felé bicegtem. Elmesélem mi történt velem és hogy még fel akarok menni a Jaigarh erődbe is. Azt mondja az nagy út, van vagy 1,5 km, hegynek felfelé. Semmilyen fájdalom nem tántoríthat el, hiszen nem valószínű, hogy még egyszer eljutok ide és itt található a világ legnagyobb kerekes ágyúja. Csupán egyszer lőttek vele 38 km távolságra. Imrán boldogan ajánlja fel a karját és felbattyog velem a bejáratig, majd a kapun kívül a falon üldögélve megvár. Óriási, éppen kiszáradt víztározó mellett haladok el, bejárom az erődöt. Nyomomba szegődik egy teremőr, aki megmutatja a vízfelvonó rendszert és néhány fotót is készít rólam. Csak szép baksisért hajlandó békén hagyni, amit arrogánsan követel. Örülök, hogy sikerül tőle megszabadulnom. Végre megtalálom az ágyút, majd egyre lassabban barangolok a végeláthatatlan területen. Ismét mellém szegődik egy guide, de már eléggé unom a dolgot. A fájdalom sem tesz türelmesebbé. De a férfi kedves és velem tart, így elmesélem a balesetem. Ő lelkiismeretesen mesél a látnivalókról, míg nem találok végre egy padot és leülök kicsit pihenni. Kisvártatva megjelenik Imran. Már sokallta a távolmaradásomat, ezért keresésemre indult. Kiderül, hogy a kedves vezető karolta fel kiskorában és tanította. Mivel a barát barátja vagyok 
, így nem fogad el tőlem baksist. Lebattyogunk – már tényleg csak battyogni tudok - a palotáig. Ott Imran felhívja egy ismerősét, hogy jöjjön fel értünk motorral, mert ebben a tempóban sosem jutunk le. Nemsokára érkezik a motor és hármasban legurulunk az óvárosba. Fizetség gyanánt azt kérik, hogy teázzak velük az egyik ház tetején, ahol kikérdeznek a szokásos módon és elmesélem néhány élményemet. Végül Imran elvisz egy elefánt istállóba, ha már nem ültem rajta, legalább lássak elefántokat. Az elefántgondozó rögtön üzletet szimatol és arrogánsan legombol a pár fotóért 200 RS-t (kb. ennyi lett volna a viteldíj, ha időben érkezem). Imran - míg a buszhoz kísér - kérdezi, hogy miért adtam ilyen sok pénzt. Én csak hebegek, hogydehát a férfi követelőzött és miért nem akkor szólt… Gyors búcsút rebegve felugrom az épp érkező buszra és azon filózok, hogy Imránnak már nem tudtam adni pénzt, pedig fél napját velem töltötte. Jaipurban riksát fogok és a Birla Mandirt (Lakshmi Narayan) meglátva eszembe jut, hogy Jai ezt sem hagyta megnézni, így megállítom a riksást és kicsivel zárás előtt még meglátogatom a gyönyörű márvány templomot. A multinacionális Birla vállalatcsoport által India szerte építtetett templomok egyike ez. Még épp megláthatom az istenségek - Vishnu (fenntartó) és felesége Lakshmi (szerencse, gazdagság) szobrait, majd behúzzák a függönyöket, hiszen Indiában az istenségek is alszanak. Jai este még bekrémezi és befáslizza a lábam - saját kezűleg. Igazán jól gondomat viseli férfi létére.
Nagyon érdekes az energiák és a pénz áramlása Indiában (meg persze máshol is). Fejemet kapkodva, meglepődve figyelem, ahogyan váltakozva egyszer becsapnak, vagy követelőznek, máskor baráti gesztusként megvendégelnek az emberek és persze legtöbben korrektül közömbösek. Igen, a mi kultúránkban, a városi környezetben talán ennyire nem szembeötlő az emberi gyarlóság és nagylelkűség, de itt idegenkét a helyiek jóindulata rendkívül nagy segítség tud lenni akár lelkileg, akár egyéb módon. És én továbbra is váltakozva rájuk bízom magam, illetve gyanakodva próbálok távolságot tartani.
2013.02.13
Reggel Jai sós vízet hoz, hogy áztassam benne kicsit a lábam, hamarabb lohadjon a zúzódás. Mivel ma a Jantar Mantalt (csillagvizsgáló) akarom megnézni riksára pattanok ismét. A riksás azonban korán tesz le és téves útbaigazítást is kapok, így magam keresem az utam. Mellém szegődik valaki, beszélgetésbe elegyedünk és felküld egy tetőre, ahonnan jobb fotókat lehet készíteni a Hawa Mahalról. Persze ez is egy vásárlófogó technika, amit akkor szintén nem tudtam. A lépcsőfeljáró előtt motrok sokasága parkol, amit ki kell kerülnöm, de szembe találom magam egy tehénnel. Érdekes, hogy soha nem volt afférom a tehenekkel, de ez valamiért meglök. Még bevillan, hogy talán ez egy jel és nem kéne azon a lépcsőn felmennem, de a kíváncsiság gyorsan el is hessegeti a gondolatot. A tetőn - miközben fotókat készítek - ismét beszédbe elegyedek valakivel, aki azt mondja látta, hogy fáj a lában, tud rá valami tuti kencét. Persze menjek be az ékszerüzletébe. Mondom, hogy nem vásárolok semmit, de csak leültet és elszalasztja az alkalmazottját a csodaszerért. Halkan és folyamatosan Ganésha mantrája (kereskedők, szerencsés kezdet istensége, https://www.youtube.com/watch?v=vVf-1eaXgRs) tölti be az üzletet és Rama finoman terelget a biztos vásárlás felé. Rendkívül nett és harmonikus testfelépítésű, tiszta bőrű és nem utolsó sorban nyugodt és sima beszédű férfi. Ajodhja királyáról kapta nevét és el is tudnám képzelni ilyen férfinek.
Itt a történet írása közben el is kalandoznak a gondolataim a Rámajana története felé (mélyebb szimbolikáját csak most ismertem meg, hmmm….. ). A verses fordítását elég sokára olvastam ki, viszont röpke 1,5 órában megismerheted a sztorit különleges megközelítésből akár magyar felirattal is itt: https://www.youtube.com/watch?v=1QkYOqI3jSM (Anette Hanshaw 20-as évekbeli dizőz hangfelvételeinek alkalmazása nagyon élvezetessé teszi a felfolgozást.)
Rama rendkívül jól ismeri az embereket és főleg jól tud bánni velük. Míg a kencére várunk, kezd beszéltetni. Rövidesen találunk közös pontot. Sri Mataji spirituális tanításait 2011-ben ismertem meg és Rama elő is húzza a fotóját a fiókjából - ezzel rögtön el is nyerve bizalmamat, hiszen ha ő is ismeri a tanításokat, akkor rossz ember nem lehet. Persze közben szebbnél szebb ékszerek is kerülnek az pultra. Szó esik kristálygyógyászatról és arról, hogy természetesen rendelkezésemre áll ezügyben is – ingyen 
! Az ékszerek szépek, akartam is vásárolni, így mégis vásárolok néhányat, amit máig szeretek viselni különleges alkalmakkor. Aztán átmegyünk egy másik helységbe, ahol különböző kristályokat ad a kezembe és mindegyikkel magamra hagy kis időre azzal az utasítással, hogy meditáljak, érezzem a kristályt. Végül felajánl egy kis kövecskét, amit kifejezetten nekem fognak csiszolni, befoglalni estére. Nem mondom, hogy olcsó, de akarom azt a követ. Egyébként aquamarin és nagyon remélem, hogy egy pakisztáni illegális bányából származik az ára alapján. (http://www.kristalytanc.hu/akvamarin-hatasa/#more-3986). Azóta megszerettem a kristályokat, féldrágaköveket és többfélét viselek is. Ehhez a kőhöz különösen ragaszkodom és egy későbbi pilisi zarándoklatom alkalmával arra jutottunk egy beszélgető társammal, hogy talán Rama és a kristályai nyitottak meg olyan utak felé, amiről azóta sem tértem le.
Jaipur híres az ékszer kereskedelméről. Szebbnél szebb ékszer üzletek, egész üzletházak sorakoznak a városban. Csodás szőnyegeket, textileket, csipkésre faragott márvány tárgyakat is árulnak garmadával.
Sok időt töltöttem Ramaval, így a Jantar Mantal bezárt csak az esti Light Showra nyitják ki. Útban Jai háza felé még betérek a Monkey Templebe. A templomhoz vezető utcában mogyorót árulnak gyerekek a majmok számára. Ramana, egy 15 év körüli fiú szegődik mellém. Felajánlja, hogy vigyáz rám, mert a majmok veszélyesek. Felkaptatunk az alsó templomba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik Jaipurra. Ramana megmutatja, hogyan kell a majmokat etetni és rámutat a házra, ahol lakik. Tisztán öltözött, iskolába járó gyerek, aki így keres kis zsebpénzt. Kérdezi van-e otthonról hozott aprópénzem. Mondom, hogy nincs. Neki viszont van, a világ minden tájáról. Belemarkol a zsebébe és meg is ajándékoz egy ausztrál aprópénzzel. A felső templomba nem megyek fel, fáj a lábam és Ramana szerint oda már nem is érdemes felkaptatni. Jaiéknál pihenek kicsit, majd este Ramahoz riksázom a medálért és a Light Showt is megnézem. 200 RS és egyedüli közönség vagyok. Narrátor ismertet meg a csillagvizsgáló építményeinek, eszközeinek jelentőségével megvilágítva az aktuális eszközt. A show után az utcán várakozok, mert Rama azt ígéri, hogy visszajön értem. Ahogy álldogálok a sötétben a forgalmat figyelve megáll egy motoros előttem és kérdezi mit csinálok a sötétben. Mondom, hogy várok valakit, de nem ért még ide. Alaposan kikérdez és mutat a túloldalon egy párt. Azt állítja, hogy tolvajok és biztosan ki akarnak rabolni, több támadás is volt a környéken (én is gyanakodtam már). Gondolom ismerheti őket. Ajaj, lehet, hogy bajban vagyok…? Felhívjuk Jait mitévő legyek. Beszél a motorossal és azt mondja, hogy nyugodtan felülhetek a motorjára, elvisz Jai házába. Persze a fiatalember is beszélgetni akar én meg nem, mert kezdem felfogni, hogy mégsem kéne sötétben egy nagyvárosban egyedül bóklászni. Jaipur by night motorozásra visz, amit annyira már nem szeretnék. Nem nagyon válaszolgatok, így elmondja, hogy ő egy brahmin (legfelsőbb kasztbeli) és mindene meg van. Semmit nem akar tőlem, csak megmutatja a városát. Ezt a brahminságot úgy mondja, hogy érződik benne egy kis „kivagyiság”. Befordul egy sikátorba, ahol egy nyitott szobaszerűségben 3 férfi ül és beszédbe elegyedik velük. Ülök a motoron és rohangálnak a gondolataim: mi történhet ezután, hogyan szabadulhatnék. Szerencsére rövidesen megyünk tovább. Jai hív merre járunk és utasítja a fiút, hogy vigyen egyenesen hozzájuk. A ház előtt kedélyesen elcsevegnek valamiről. Gondolom arról, hogy mekkora hülye vagyok, vagy mégsem arról, mert Jai meg sem említi, hogy veszélyben lettem volna. Minden esetre megfogadtam, hogy sötétedésre nem maradok többet az utcán. Mivel már késő van nem utazom tovább, újabb napot kell töltenem Jaipurban.
2013.02.14.
Valentin nap van. A hajnali gyaloglás, reggeli után elindulunk Jai üzletébe. Egy közeli oltárnál banánt áldoz az istenségeknek, majd a kocsiban megajándékoz egy érmével és kis táskával, de nem szabad megmondanom a feleségének. Egyébként Indiában nagy buli a Valentin nap. Sok házasságot kötnek ilyenkor, mindenhol látni lakodalmas készülődést. Egy másik üzletébe megyünk, ahol kis háztartási készülékeket árul és az egyik helységből pizzázót akar kialakítani. Egyelőre egy fehér patkány lakik ott egy kalitkában, a babona szerint elriasztja a többieket. Ezután elvisz egy papírkészítő műhelybe. Rózsafűzért kapok a nyakamba üdvözlésül. A műhelyben kínaiak készítenek csodaszép kézzel készített papírt és abból készített zacskókat, dobozkákat, naplókat. Persze a „gyárlátogatás” célja az is, hogy megbeszéljük, hátha el tudnám ezeket adni Magyarországon. Nem vagyok üzletasszony, nem is látom a lehetőséget, pedig pénzt is fektetne a vállalkozásomba. Visszamegyünk az üzletbe, ahova megérkezik a barátja is és megajándékozzák egymást, valamint nagy valentin napi lakoma is kerekedik. Ha az asszony ezt tudná….Mivel nekem nincs dolgom Jainak viszont úgy kell tennie, mintha lenne, buszra szállok és végre megnézem a Jantar Mantalt napfényben is. Így jobban tetszenek a különleges építmények. Jai megígérte, hogy szerez jegyet valamelyik buszjáratra Jodhpurba. Míg várjuk haza, a fiával pirosazunk és tanítom makaózni. Jai dugóba került, nem fogjuk elérni a buszt, ezért megkéri az öccsét, hogy vigyen el a buszállomásra. Gyorsan felkapom a cuccaimat, elbúcsúzok a családtól és sportmotoron cikázunk a dugóban. Indulás előtt pár perccel érkezünk egy híd alá, amiről biztos nem gondolnám, hogy busz állomás. Ezt néha csak a helyiek tudják. A busz már csak rám vár (valami ismeretség miatt, rábíznak a sofőrre). Elbúcsúzom a két baráttól is és felcuccolok a busz alvós részébe. Szokás szerint késő éjszaka megállunk vacsorázni, majd a buszon fekve bámulok ki az ablakon. Mintha mesében utaznék. Hegyen-völgyön kanyargunk a telihold világánál, faágak suhannak a busz ablaka mellett. Álomba merülök, mígnem ½ 5-kor félálomban lekászálódom a buszról - valahol Udaipurban.
Nagyon elfoglalt, nem tudunk időpontot egyeztetni egy kis megbeszélésre, majd el is tűnik hosszú időre. Azóta sem találkoztunk 
, de a FB-on követjük és szorgalmasan lájkoljuk egymás utazásait. 
. Indiában a leggyakrabban Shiva templomokba keveredtem és nagy hatással voltak rám.
Mindamellett, ha úgy adódna, ismét utaznék ennyit, hogy jobban megnézhessem azt a szobrot és átélhessem azt a hangulatot. 
Bolyonok még a templom különböző részeiben. Van konyha, tanuló szoba. Mire kitalálok már senki nincs az udvaron a csoportból, így keresek egy riksát és visszavitetem magam a buszhoz. Udaipurban kiderül, hogy Chandra ismét rossz dátumra vett vonatjegyet. Törlési díjat kér (szerintem ez a napi baksisa) és azt mondja, akkor vegyem meg magam a jegyem másnap. A közeli étkezőben vacsorázom. Nap közben banánt és kekszet ettem, így két adagot kérek a sarkon kapható tojásételből.
, lassan ilyenek lesznek az itthoni kórházakban is. A mellettem ülő fiatalasszonnyal kézjelekkel beszélgetünk. Szép henna minta van a tenyerén. Egy idősebb nőnek is helyet szorítunk, majd a lábunknál is ülnek már emberek. Udaipurban még futja az idő egy eggfoodra. A fiúk már rögvest két adagot készítenek. Én lehetek a dupla adagos nő, mert sem tojásételből, sem másból nem lakok jól egy adaggal, hiszen ma is banánon és kekszen éltem.
