2013.02.19. Rajasthan második legnagyobb városába, Jodhpurba hajnali 5.30-kor érkezem. A buszról lekászálódva riksások fogadnak és 6-700 RS közti szállásokat ajánlanak. Mondom, hogy nem alszom itt, csak az erődöt akarom meglátogatni és a hátizsákjaimat elvinni valami megőrzőbe. Itt is megtalál a megfelelő ember. 200 RS-ért elvisz egy szállodába, közel az erődhöz. Felveri a matracon alvó recepcióst, aki felkísér az emeleti társalgóba. Ott egy kanapén alhatok még kicsit. 8 óra körül hagyják el a vendégek az egyik szobát, ahol megfürödhetek, majd a hátizsákjaimat elzárják és útnak indulok a Mehrangarh erőd felé. Az utca egyenesen oda visz, csak felfelé kell kaptatni – nem keveset. Fájós bokámmal lassan haladok. A célegyenes előtti kanyarban az egyik házba beinvitál egy férfi. Mesélem, hogy mi történt a bokámmal, mire rögtön felrakja a lábam az asztalra és megbabusgatja. Beszélgetünk kicsit a szokásos témákról. Külföldi pénzeket gyűjt, de nálam már nincs papírpénz, persze az árfolyamot is sokallja, az indiai valuta 4,5-szer erősebb, mint a forint. Az erőd bejárata előtt veszek egy kókuszt és azzal indulok felderíteni. A hatalmas kapun belépve egy szentélyhez jutok, ahol karkötők garmadája van feláldozva. A gyermektelen nők itt kérik a gyermekáldást. Az erődben, gazdag kiállítás található gyaloghintókból, fegyverekből, használati tárgyakból és megszámlálhatatlan díszes termet csodálhatunk meg, míg az erőd faláról gyönyörű kilátás nyílik a városra. Jodhpurt kék városnak nevezik, mert a legtöbb házat kékre festették. Az erődlátogatás után a piacra megyek, ami az óratornyáról híres. ATM-et keresek, de rosszul sül el a dolog, mert a gép behúzza a kártyámat. Az ATM-eknél gyakran van őr, aki segít a pénzkivételben, ha szükséges.  Megtudom tőle, hogy délután fogják a gépet feltölteni és kivenni a kártyát. A központi bankba fogják bevinni, ahol majd másnap átvehetem. Mérgelődök és panaszkodom, hogy az éjszaka tovább utazom, akkor itt kell hagynom a kártyát, még szerencse, hogy van másik. A szomszédos fűszerboltból az egyik eladó végig hallgatja a bosszankodásomat és felajánlja a segítségét. Menjek vissza délután, addig járjam a dolgom. Apróságok, néhány karkötő (abból sosem elég) vásárlása után egy fiatalember teázni hív, bár nem akarok teát venni. Különleges teát kapok. Néhány szem kardamomot, darabka fahéjat és pár szál sáfrányt forráz le. Igazán különleges az íze az üdítő italnak, így mégis veszek egy kis doboz sáfrányt 600 RS-ért. Az alku 1500-ról indult. Alig várom, hogy intézhessem a kártya ügyletemet. Az eladó ahogy ígérte egy riksással megbeszéli, hogy melyik bankba vigyen, majd vissza is hozzá. A bank már zárva, de a riksás megbeszéli velük a problémámat, így levisznek egy alagsorba, ahol a „Nagy könyvbe” bevezetik az én és kártyám adatait és megtudom, hogy ma enyém a kilencedik kártya, amit a gép „benyelt”, mert rövid az időzítése. Hálás vagyok, hogy ez a baj is megoldódott. A fűszeres természetesen fűszert szeretne eladni a segítőkészsége ellenében, de megegyezünk abban, hogy nem cipelek fűszert Indiából, hiszen itthon is kaphatok. Végül arra kér, hogy írjak pozitív értékelést az üzletéről a Tripadvisoron, amit az első adandó alkalommal szívesen meg is teszek (és be is linkeltem volna, de hova lettek az akkori értékeléseim?), hiszen nagy segítséget nyújtott nekem. Visszamegyek a szállodához, ahol két kínai lánnyal találkozom. Ők is a 11.30-as vonattal utaznak tovább, így megállapodunk, hogy együtt fogunk az állomásra menni, de még szunyókálunk egyet a társalgóban. Korán indulunk az állomásra, nehogy lekéssük a vonatot. Az állomáson, ahogy az már szokás a földön is több vonatnyi ember üldögél. A lányokkal beszélgetünk kicsit. Egyetemisták és apró emlékeket is visznek kevésbé szerencsés társaiknak. Néhány képeslap közül kell választanom. A képeslapon egy ismeretlen kínai egyetemista lány pár soros angol nyelvű bemutatkozóját olvasom. Arra kér, hogy rövid video üzenetet küldjek neki a képeslapért cserébe. Rögtön elő is kerül a fényképező, amire felveszik a bemutatkozásomat és jókívánságaimat. Nagyon aranyos és ötletes ez az internacionális ajándék, én is igazán örülök a képeslapnak. Lassan várhatjuk a vonat érkezését, kipakolunk a peronra. Indiai utam során először látok csótányokat (nem kicsiket) és míg egyik lábamról a másikra állok észreveszem, hogy egy patkány szemez velem. Mintha ismernénk egymást közlöm vele, hogy nincs semmi neki való dolog a zsákjaimban, lépjen le. El is fut. Csak másnap reggel veszem észre, hogy már kirágta a 10 literes zsák sarkát és sikerült belekóstolnia az alján lévő kekszembe is. Megérkezik a vonat. Most már sleeper vagonban utazom, a helyi utasok között. Nagy a tülekedés és a zsákjaim is nehezek és terjedelmesek. Sok katona van a vagonban és még fel is szállnak, hiszen Jaisalmer katonai bázis a pakisztáni határ közelében. Eszembe jut a mentő ötlet. Kikeresem az ülésem számát, úgy a vagon közepe felé és megkérem a nyitott ablak mellett üldögélő katona fiút, hogy vegye be az ablakon a hátizsákjaimat és tegye az ülésre. Kedvesen meg is teszi, így kényelmesen kivárom a sort és kimaradok a tülekedésből. Alsó helyem van (ez a ladies quotás), az ablakot nem lehet rendesen felhúzni, mindig lecsúszik. Kitalálom, hogy lábbal az ablak felé nem annyira huzatos és belealszom a röpke 300 km-nyi zakatolásba. Jaisalmerben Sunny vár az állomáson. Ebben biztos vagyok, hiszen beszéltünk már néhányszor telefonon. Ildit nagyon szeretik a barátai, ezért engem is izgatottan várnak.